Ismerkedés Ankara óvárosával, Ulus-szal

Miután nagyjából belaktuk a kéglit, kezdtünk megtanulni „törökül élni” - vagyis kezdtük kiismerni a helyi lehetőségeket, különbségeket az otthonhoz képest - sőt, már odáig jutottunk, hogy könnyedén bevásárolunk, kezdünk eligazodni a helyi tömegközlekedésben, elhatároztuk, hogy nekifogunk megismerni Ankarát. Hét közben sajnos dolog van, így ezekre a szabadidős programokra csak hétvégén kerülhet sor. Jutka bújta az útikönyvet, nézegette, hogy mit is érdemes, illetve mit „kötelező” megnézni a török fővárosban. Budapestből kiindulva arra készültünk, hogy nem győzzük válogatni a látni-, megismerni valókat. A leírások azonban ellentmondtak ennek. Kiderült (legalábbis számomra, aki történelemből tök hülye vagyok), hogy Ankara (régi nevén Angora) egy nagyon fiatal főváros, 1923-ban tette fővárossá Mustafa Kemal Atatürk, a köztársaság megalapítója. Előtte egy jelentéktelen kisváros volt csupán, és ennek megfelelően nagyon kevés történelmi emlékkel rendelkezik, az épületei is egészen modernek, újak (kivéve egyes részeket, de erről még írni fogok, ne rohanjunk előre).
A mai Ankara helyén igen sokféle nép lakott. 3200 évvel ezelőtt a hettiták Ankuwash néven illették az első települést ezen a helyen. Később a frígek Ancyrának nevezték, a görög időkben Ánküra volt a neve, a bizánciak Unguriye –ként említik, ami később Angorává változott, valószínűleg az itt nagy számban tenyésztett angóra kecskének köszönhetően. 1923-ban, a köztársaság kikiáltásakor lett az ország fővárosa, 1930-tól Ankara néven. A főváros történetéről részletes információk találhatóak a wikipédia oldalon.

Sétánkat természetesen az Atatürk lovas szobortól kezdtük, jó kiindulópont, jól látszik a buszról, hol kell leszállni. Ez egyébként nem egyszerű feladat Ankarában! Rengeteg buszjárat, nagyon sűrűn vannak a megállók, semmilyen tájékoztatás, hogy éppen merre jársz, utcanév és házszám táblák elég ritkásan. És ha nem jelzel időben, akkor bizony nem biztos, hogy meg tud állni a busz. Szerencsére van egy kiváló honlapja a buszhálózatnak ……. törökül ……… Nem volt egyszerű feladat megfejteni a működését, de azért kitartó munkával sikerült (nagyjából). Útvonal tervezője ugyan nincs, de térképre ki lehet vele rajzoltatni a nyomvonalat és a megállókat, így némi kreativitással már meg tudjuk tervezni az útvonalunkat.

Szóval a régi városrészben, Ulusban, az Atatürk szobortól indulva első sétánk a római kori romkertbe vezetett. Ez a város lakóházai között, egy parkban helyezkedik el – nem volt egyszerű rátalálni. A „büyük hamam” vagyis a „nagy gőzfürdő” feltárt romjai előtt, között vannak szépen glédába állítva az oszlopfők és kőszobrok. A tájékoztató táblák török és angol nyelven ismertetik a látnivalókat. Mivel közismerten nem vagyunk hajnali kakasok, így a kőpark bejárása után – valamint meglátva a következő úti célt, a citadellát – hogy erőt gyűjtsünk, betértünk egy ebédre az egyik helyi kis étterembe. Mint azt már néhányszor megtapasztaltuk, itt sem ért csalódás, ugyanazt a 12-15 féle -majdnem tök egyforma - kaját lehetett kapni, kitűnő minőségben, olcsó áron. Nagyon finomak, de egy idő után már kezdenek unalmassá válni.

Innen egy rövid, de annál meredekebb séta a citadella (vagy vár ?). Meredek utcákon keresztül, némi ízelítőt kapva a török bazárokból haladtunk felfelé. Mivel az útikönyvet követtük, félúton elágaztunk a 15. században épült Haci Bayram (ejtsd: Hadzsi Bajram) mecsethez, de ez sajnos éppen felújítás alatt volt, így nem sokat láttunk belőle, hatalmas sátrakkal volt éppen körbe építve. A könyv szerint nem messze innen kellene lennie Augustus templomának, ezt viszont hosszas keresgélés után sem találtuk meg – cserébe többször megmásztunk néhány kisebb hegyet, a környező utcákban.

A nap a végéhez közeledett, de úgy döntöttünk, geoláda nélkül nem indulunk haza, és a citadella mellett volt éppen egy. Igaz, meg kellett hozzá mászni néhány (száz? ezer?) lépcsőt, de „felszökkentünk”. Mivel GPS-be tölthető, geocaching-hez alkalmas térképünk még nem volt, így nem egyszerű feladat a kanyargós- kiszögellésekkel tarkított várfal tövében eldönteni, hogy kívül, avagy belül lesz-e a keresett koordináta. Először kívülről kerestük, de fal, illetve szakadék állta utunkat. Belülről nézve viszont a várfal külső oldalánál kellene keresni. Már majdnem feladtuk, hogy „majd holnap, világosban” folytatjuk, amikor észrevettünk egy picike nyílást a falon. A túlsó oldalon sem volt egyszerű a terep alkonyattájt, de 20 percnyi fel-alá mászkálással meglett a helyes út, és a geokapszula.

A bolyongásért cserébe kifele jövet megcsodálhattuk az esti Ankarát a magasból. A napi feladatok közül már csak a buszjegy vásárlás volt hátra. Szintén nem könnyű feladat, valahogy törökül elmagyarázni, hogy a sokféle jegyből olyant kérek, ami 20 alkalomra jó, és ebből rögtön két darabot. Összeszedve picike tudásomat, sikerült is elmagyarázni az emberünknek (én magam is meglepődtem rajta), már a kezében is volt a két (megfelelő) jegy, amikor egy segítőkész emberke gyorsan elmagyarázta a bódéban ülőnek, hogy nem jól értette, hogy mit kértünk, és rábeszélte egy egészen másfajtára, az 5 alkalmas jegyre. Mondanom sem kell, hogy meg sem kíséreltem meggyőzni, hogy jót akart adni először……

Másnap már ismerős terepen sétáltuk végig az előző nap elmaradt utcákat. A török nagyvárosok, így Ankara érdekes „építészeti stílusa” a gecekondu (ejtsd: gedzsekondu, jelentése: éjszaka lerakott, egy éjszaka alatt épült) Az 1950-es években tömegesen jöttek a szegény településekről a nagyvárosokba. Az akkori törvények értelmében, ha állami tulajdonon felépül egy épület, aminek van négy oldalfala és teteje, azt nem lehet lebontatni. Ennek értelmében, mivel éjszaka nem volt ellenőrzés, ha bárki egy éjszaka alatt felépített ezeknek a kritériumoknak megfelelően egy „épületet”, azt nem lehetett lebonttatni. Ilyen módon hatalmas városrészek épültek. Természetesen ezeket a gyorsan készült épületeket később stabilabbá tették, téglából húztak falakat, rendes tetőt kaptak, de ennek ellenére egy mindenféle tervezést mellőző putri-város alakult ki. Ezek felszámolása nemrég, a 2000-es évek legelején kezdődött csak meg, és még ma is érdekes, kontrasztos látványt nyújt az ultramodern épületek közvetlen szomszédságában a dózer által még el nem takarított putri telep.

Maga a citadella, a vár belső része is hasonló épületekből áll, itt azonban úgy tűnik, megőrzik ezt a „design”-t, az épületeket nem bontják le, hanem korszerűen felújítják, kávézók, éttermek, szállodák, üzletek lesznek a régi putrikból.

Egy ilyen felújított, kávéházzá átalakított épületbe be is mentünk, és kipróbáltuk a híres – hírhedt török kávét (türk kahve). Meglepő! Volt már szerencsém otthon Bandi bácsi jóvoltából zaccos kávét inni…….ez egészen más! A kávé púder finomságúra van őrölve, az elkészítése is speciális rítus, még nem sikerült elsajátítani a technológiát, és nagyon finom, egyáltalán nem zavaró a zacc! Benn a vár területén természetesen a frekventáltabb utcákon minden a turistákért van, beleértve az utcai árusokat. Sapkák, sálak, kendők, terítők, mindenféle csetreszek, izék és bigyók kaphatóak. Jutkának meg is tetszett egy sapka , így kipróbálhattam, mennyire tudok már törökül alkudni. Jelentem sikerült!

A vár másik kijáratát jelzi a labirintus több pontjáról is jól látható óratorony. Ha ezt megleljük, a citadellán kívül ismét csak nagy élményben lehet részünk, először a fűszer- és mag-piacon találjuk magunkat. Látványnak is hihetetlen, de az illatokkal együtt még élvezetesebb, amint a hatalmas zsákokban levő ezerféle fűszer, mag és aszalvány között sétálhatunk! Természetesen mindent meg lehet kóstolni, nem árulnak zsákbamacskát.

A fűszerpiacon áthaladva rövid séta után eljutottunk a rézművesek utcája nevű területre, ahol mindenféle „hasznos és nélkülözhetetlen” holmit lehet vásárolni. Vannak itt tényleg aranyból, vagy aranyozva készült edények, ékszerek, csingilingik, és egyéb, sokszor megállapíthatatlan célú eszközök, szőnyegek, sőt, ha netán saját mecsetet szeretnénk építeni, még ahhoz való aranyozott toronydíszek is. Kicsit lejjebb pedig az „igazi” bazár, szűk tekervényes utcák sokasága, ahol mindent lehet kapni, amit csak el lehet képzelni, sőt néha még olyant is, amit elképzelni sem tudunk.

       - Pisti -