Három év, 1096 éjszaka, beláthatatlanul hosszú időnek tűnik egy messzi világban, idegen kultúrában, távol az otthontól, barátoktól, családtól, mindazoktól, akik fontosak nekem, akiket szeretek. Ilyen és ehhez hasonló borús gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a Turkish Airlines TK1036-os járata a kifutópálya felé zötykölődött velem, hogy Isztambulon keresztül Ankarába repítsen.

A magasba emelkedve már egészen más a perspektíva. Hirtelen a felfedezők diadalmámora kerített hatalmába, ahogy a Pannon táj szelíd lankái felett suhant el a tekintetem. Mennyi lehetőség, mennyi gyönyörű ismeretlen táj vár, amit felfedezhetek, mennyi új, különleges ember, akit megismerhetek. Törökország vár!

 Nos, a nagy út, ahogy mondják kalandosan indult. Az út első fele, Isztambulig, problémamentesen telt. A reptér felé közelítő gép alatt feltűnt a tengerparti sétány, rajta a novemberi verőfényben sétáló párok, családok hosszú sora. A látvány önkéntelenül is mosolyt csal az ember arcára. Professzionális landolás után irány a váró. Hányas kaputól is indul az én csatlakozó járatom? Megvan! Az indulásig még jó egy óra van hátra, amit olvasással igyekszem eltölteni. Közben szoktatom a fülem a török szóhoz. Kellemes. Nem is tűnik olyan nehéznek ez a nyelv, talán könnyen meg fogom tanulni.

Hamarosan indulunk is tovább Ankarába. Mire megérkezünk, már erősen vágyom az ágyat, de még sajnos nem érkezett el az én időm. Irány a csomagkiadás. Kis keresgélés után megtalálom az én gépem szalagját. Bőröndök jönnek, bőröndök mennek, az enyém sehol. Mire egyedül maradtam a váróban, rájöttem, hogy az én csomagom bizony nincs meg. Rövid tanácstalan keresgélés után megtalálom a csomaginformációt. Korai öröm, nem értik mit mondok. Mondom ’luggage’, mondom ’lost’, nem értik. Nagy nehezen leesik a tantusz, nézik a papírt, amit mutogatok, valamit magyaráznak, ezt én nem értem. Nagy nehezen rájövök, azt mondja, nézzem meg a nemzetközi terminálon, mert ez a belföldi. De hát én belföldről jövök, Isztambulból! Hol lehet a nemzetközi terminál? Ezt sem egyszerű megtudni. Kérdezősködés itt, kérdezősködés ott, végre tudom, hogy a nemzetközi terminál bizony a repülőtér másik végén, úgy is mondhatnám a világ másik végén van. Kb. háromszor futom végig oda-vissza a teljes távot a két terminál között, mire végre meglelem a bejáratot a nemzetközi terminál ’elveszett csomag’ szolgálatához. Nagy megkönnyebbüléssel veszek észre néhány sorstársat. Legalább nem vagyok egyedül! Ideges házaspár, az ő csomagjukról kiderítik, hogy Szarajevóban maradt. Nem örülnek. Ahogy a másik fiatalember sem, akinek bőröndjét apró darabokra esve egy dobozban hozzák elő. Mi jöhet még? Emberünk nézi a papíromat, majd fut egy kört. Közben elkapja egy újonnan érkező pár, ők is a csomagjaikat keresik. Hosszasan beszélgetnek, már tűkön ülök, vagyis állok. Hahó! Én is itt vagyok! Próbálom felkelteni emberünk figyelmét. Keresem a szemkontaktust, nagy nehezen rám néz. Nyitom a számat: Nem lehetne? Erre odaveti: Ja, a maga csomagját láttam a 13-as szalagon. 13-as szalag. Az jó szám. De fő, hogy látta. Megköszönöm a jó hírt, és már szaladok is a 13-as felé. Bőrönd megvan, és minő meglepetés, egyben.

Közben csöng a zsebem. Éjfél már elmúlt. Török asszisztensünk hív, hol vagyok? A sofőr, akit értem küldött lázasan keres. Húha, őt teljesen elfelejtettem. Azt hittem csak kb. 20 perce keresem a csomagom, kiderült a sofőr több, mint egy órája vár. Hol van? Hát a belföldi terminálnál, hol lenne? Inkább nem írom le, ami hirtelen eszembe ötlött. Ne mozduljon onnan, mondom a telefonba, jövök! Khm, khm … Hát van egy kis probléma, mondja a kolléganő. Miféle, kérdezem. Hát történt egy kis gond. A sofőr nem győzött várni, elindult valamerre, majd beszéltek telefonon, és akkor visszafordult, de útközben volt valami ’minor accident’ és most a rendőrséggel ügyintéz. De kéri várjam meg, nem fog soká tartani, és nagyon elnézést kér. Sok választásom nincs, mondom, megvárom. Kb. 15 percet ülök a váróban, mikor feltűnik a sofőröm egy rendőr társaságában. Sűrűn kéri az elnézést, mintha nem is rám kellett volna másfél órát várnia. Kiderül, mehetnénk, de még el kellene menni a rendőr úrral valahová, ahol meg kellene fújnia a szondát. De mehetnénk együtt, ha nem bánom, és utána már visz is a szállodába. Ha nem lettem volna hulla fáradt, biztosan felnyerítek, de így csak belenyugodva bólintok. Irány valami rendőrőrsféle nem messze a repülőtéri kijárattól. Gyors fújás, szerencsére tiszta az emberünk. Ezt követi a papírmunka. Nem kevés. Végre ez is megvan. Akkor most még ha visszavinnénk a rendőr urat a kapitányságra, meg úgy is ott kell leadni a papírokat. Persze, hogyne vinnénk el. Közben már magamban röhögök. Ha én ezt a klubban elmesélem… Elmondhatom, rendőri felvezetéssel érkeztem Ankarába. Na ezt csinálja utánam valaki!

Utána már minden simán megy. Röpke fél óra, éjjel kettőkor már nincs forgalom, és már a szálloda előtt is vagyunk. Sofőröm segít bevinni a csomagokat, majd újabb sűrű bocsánatkérések közepette búcsúzkodik. Nem tesz semmit, mondom széles mosollyal. Fizetéskor a korábban beharangozott 50 líra felét kéri, talán fájdalomdíj a megpróbáltatások miatt. Megköszönöm a fuvart, annak biztos tudatában, hogy ezt az utat sohasem felejtem el.

Hoşgeldiniz! Avagy, Isten hozott Törökországban!