Itt még az idő is repülőszőnyegen jár....

A következő hétvégén Ankara parkjaiból kerestünk fel néhányat. A célterületek azok voltak, ahol geoládák vannak (mégiscsak tűrhetetlen állapot, hogy már több mint egy hónapja  itt vagyunk, és még csak egy becserkészett geoládánk van!)

Az első terület lakhelyünktől nem messze, az Atakule (TV torony és kilátó) környezetében volt. Természetesen busszal közelítettünk ……… most már nagyon „büfék” vagyunk ebben a műfajban! Azt már korábban említettem, nem egyszerű dolog Ankarában a gyalogos közlekedés sem. Ha azt mutatja a GPS, hogy már csak 300 méterre vagy a céltól, és mész nyílegyenesen, egyszer csak egy áthatolhatatlan szakadék szélén van az utca vége. A túloldalon természetesen látni a folytatást, csak éppen kerülni kell két kilométert, hogy átjuss. Ezek a szakadékok persze a lehető legritkább esetben egyenesek. Miután megkerülted, és átjutottál, derül ki, hogy valahol le kell ereszkedni, mert a gonosz rejtő természetesen alulra tette a geoládát. Újabb néhány kilométer séta, míg megtalálod, hogy hol lehet lemenni. Szóval nem egyszerű műfaj.

Ezeknek a parkoknak egy része pont ilyen völgyekben van. Gyönyörűen kiépítve, füvezve, gondozva. A parkokban általában van játszótér a gyerekeknek, sőt, nemegyszer előfordul, hogy különféle kondigépek vannak telepítve a nagyobbak, felnőttek részére, természetesen ingyen használhatóak, és mégsincsenek szétbarmolva ………. hogy ez hogyan lehetséges? 

Az első találat után irány az Atakule. messziről látszik, nem nehéz megtalálni ……. az épületet. A bejárat is egyértelmű, a presszók – éttermek – üzletek szekcióba. De hol kell felmenni? Kívülről láttuk, hogy lift viszi fel a látogatókat, de belül nem találtuk. Már elindultunk gyalog, de a második emelet után vissza kellett fordulni, mert a lépcső további része le volt zárva. Már majdnem feladtuk, amikor megpillantottunk egy pici, eldugott átjárót. Ezt kerestük, ez vezetett a lifthez. Újabb fémkereső kapu, és némi apró befizetése után szabad a pálya az egekbe!

Erről jut eszembe, ezt még nem említettem. Európai szemmel teljesen szokatlan, hogy minden nagyobb pláza, intézmény, múzeum, stb. bejáratánál biztonsági őr, és fémkereső kapu. Mintha Ferihegyre mennénk (juszt'se fogom Liszt Ferenc reptérnek nevezni!). Most már teljesen megszokott, de eleinte nagyon furcsa volt.

Szóval, feljutottunk a torony kilátó szintjére. A szél fújt rendesen, de csodás kilátás nyílt a városra. Csupán az egyik irányba voltak füstszínű üvegek, és a helyi biztonsági őr arrafelé a fényképezést sem engedte. 

Innen látszik csak igazán, mennyire hegy-völgyes ez a város. Körbetekintve nem nagyon látni sehol síma területet!

Még néhány parkon, hegyen-völgyön átsétáltunk. Mindegyik szép, tiszta, gondozott. Köztéri szobor is van jócskán, igaz nagy részük Atatürköt formázza, de akad azért más is. Absztrakt művel szerencsére nem találkoztunk, viszont ez a gyerekekből alkotott csoport „érdekes” volt. Nem igazán jöttünk rá, mit csinálnak (remélem nem azt, aminek látszik, a bal oldali fúcska arcán igen kéjes vigyor látható!).

A napi geoséta utolsó állomása a Szamovár garden, egy szűk kis völgyben, sűrű növényzet között megbújó kis étterem.

A geoláda rejtője szerint mindenképpen meg kell kóstolni az itt kapható „világhírű” gözlemét. Ha már erre jártunk, nem hagytuk ki.

Hazafele úton – mivel nem leltük a buszmegállót –

gyalogoltunk egy keveset, megcsodálhattuk a

nagyváros közvetlen közelében levő havas hegycsúcsokat.

Az ezt követő hétvégén kulturális program következett, múzeum látogatás. A citadella melletti Anatóliai kultúrák múzeuma egy kicsit megfeküdte a gyomromat. A termek hosszú sorain keresztül rengeteg régészeti lelet, hozzá nem értő szemmel sok egyforma köcsög (na szerencsére nem olyan……akkor vissza is fordultam volna).  Arra viszont nagyon jó volt, hogy ötleteket adjon, hogy a város környékén merre érdemes kirándulni.

Az etnográfiai múzeum sokkal „emészthetőbb”  volt, változatos, nem zsúfolt. Ezt tényleg érdemes megnézni.  ……..de ezekről talán Jutka majd ír részletesebben……

És végül néhány szó a hétköznapokról is.

Az elmúlt több mint egy hónap alatt tovább erősödött az első napok – hetek tapasztalata, a török emberek rendkívül kedvesek, barátságosak és segítőkészek. Elsősorban a boltokból van tapasztalatom. Ha valahol már kétszer vásároltam, harmadszor már barátként üdvözölnek, megkérdezik, honnan jöttem, és ha meghallják, hogy Macaristan (ejtsd: Madzsarisztan), rögtön országos cimborák vagyunk, hiszen egy helyről indultunk, csak másfele kanyarodtunk annó. És különben is, ők voltak nálunk látogatóban 500 évvel ezelőtt.

Két kedves történet:  

A halat nagyon szeretjük minden formájában, ezért már rögtön az első héten vettünk az itteni hatalmas választékból. És azóta is legalább hetente egyszer, de van, hogy kétszer is. Az eladó – tulajdonos természetesen nagyon kedvesen szolgált ki, megtisztította, előkészítette  a vásárolt jószágot konyhakész állapotra. Második alkalommal már érdeklődött, hogy honnan jöttem, harmadszorra már bemutatkozott, kérdezte a nevemet, és teával kínált, ha várni kellett pár percet, amíg dolgozik a halakkal. Január végén már sült hallal is kínált, ha éppen olyankor estem be, amikor magának sütögetett. Azóta nem tudok úgy elmenni a boltja előtt, hogy ne rohanna ki köszönni, még ha az úttest másik oldalán megyek is. Természetesen ha megállok nézelődni, hogy melyik „cápa” legyen a szimpatikus, már rohan és ajánlja, hogy melyik a legfrissebb, vagy legfinomabb.

Másik eset hasonló távolságban (50m) szintén családi vállalkozásban üzemel egy mini gyorsbüfé. Csupa tészta alapú finomságokat lehet kapni náluk – gözleme, börek, manti, simit, poğaça – és természetesen mindent helyben és frissen készítenek. Mivel finom és olcsó minden, többször előfordul, hogy ha a hétvégi kirándulásból későn érünk haza, akkor leszaladok valami vacsoráért (lenne házhozszállítás is, de mire telefonon elmondanám, hogy mit kérek, addigra már vissza is értem) Történt a második alkalommal, hogy ott jártam. Gözlemét kértem 2 adagot, előre készültem, hogy el tudjam mondani törökül, hogy milyen töltelékkel kérem. Meg is értették, és mivel ez frissen készül (tészta nyújtás, töltés, sütés) legalább 15 percet kellett várni. Törököknél alap dolog, hogy ha valamire várni kell (na nem az állami boltokban, vagy a szüpermarketekben), akkor megkínálnak teával, amit nem illik visszautasítani. Most is így történt, és miközben készült a kajus, én meg kortyolgattam a teát, a néni megpróbált szóba elegyedni velem. Az első mondatok között volt, hogy honnan jöttem. Annyira megörült a Macaristan-nak, hogy rögtön elújságolta az ott levő családtagjainak, valamint az éppen betérő (törzs)vendégeknek, hogy Neki már nemzetközi konyhája van, Macaristan-ból is van törzsvendége. Szerintem egy órán belül az egész utca tudta.

És ez csak két kiragadott alkalom volt az eddigi nagyon sok közül. Bármerre megyünk, bárhova ülünk be, a második – harmadik alkalommal már törzsvendégként bánnak velünk, teljes szeretettel. Érdemes lenne az otthoni vendéglátósokat, boltosokat elküldeni egy kis továbbképzésre ázsiába. Persze valószínűnek tartom, hogy ezt itt nem tanulják…..eleve ilyen az emberek természete.

-Pisti –